Terdik Mihály (1937-2020)

Terdik Mihály

Nyíradonyban született 1937. október 30-án.

Középiskolai tanulmányait Debrecenben és Szegeden végezte. Teológiai tanulmányait Nyíregyházán végezte (1957-1962).

Dudás Miklós megyéspüspök Nyíregyházán szentelte a Hajdúdorogi Egyházmegye papjává 1962. december 9-én.

Újfehértón segédlelkész (1962-1967), majd parókus Csengerújfaluban (1967-1986) és Biriben (1986-2009). 2009-től nyugdíjas. Papi mellkereszttel kitüntetve.

2020. december 20-án hunyt el, sírja a nyíregyházi temető papi parcellájában található.

Felesége: Soltész Stefánia, Soltész Mihály szakolyi parókus és Breznay Stefánia leánya, gyermekeik: Mihály, Stefánia, Ágnes, Sebestyén, Szilveszter

A Terdik család nekrológja

Terdik Mihály 1937. október 30-án Nyíradonyban született görögkatolikus családban a kilenc gyermek közül hetedikként, de három idősebb testvére kiskorában elhunyt. Szülei vallásosan nevelték, itt szívta magába a falusi közösségeket akkor még erősen jellemző tradíciókat, a hithez, az Egyházhoz való ragaszkodást. Az elemi iskola után erdészeti technikumba járt először Debrecenben, majd Szegeden. Ez utóbbi várost nagyon szerette, diákként itt élte át az ’56-os eseményeket, amelyek nagy hatást gyakoroltak rá.

1957-ben jelentkezett a nyíregyházi Görögkatolikus Hittudományi Főiskolára, bár édesapja ellenezte, hogy papi pályára lépjen, ő inkább azt szerette volna, ha fia otthon marad és gazdálkodik. Sikeres felvételi után négyen kezdték meg tanulmányaikat a szemináriumban, majd a később csatlakozókkal hatra nőtt a kurzus létszáma, akik közül már csak Jeviczki Feri bácsi van közöttünk.

Dudás Miklós megyéspüspök és a nyíregyházi szeminárium papnövendékei 1959-ben (Terdik Mihály atya állók között balról a negyedik)

Mindig tisztelettel, számos anekdotát, humoros epizódot felelevenítve beszélt a szemináriumi évekről, ahol meghatározó volt számára Dudás Miklós püspök rendíthetetlen példája, akit igazi atyaként tisztelt. 1962. november 29-én vette feleségül Soltész Stefániát, Soltész Mihály szakolyi parókus legidősebb lányát. Néhány évvel korábban Papp Jánosné nyíracsádi tisztelendőasszony ajánlotta figyelmébe a szakolyi szép paplányokat, Stefániával először egy nyírlugosi templombúcsún találkoztak.

Templombúcsú Nyírlugoson, 1960 (Péter-Pál). Későbbi apósa, Soltész Mihály olvassa az evangéliumot

Dudás Miklós megyéspüspök és a nyíregyházi szeminárium papnövendékei 1962-ben (Terdik Mihály atya az első sorban balról a második)

Bacsóka Béla rektor és a szeminárium végzős papnövendékei 1962-ben

(Állók balról-jobbra: Szavicskó János, Terdik Mihály és Szabolcs Sándor, az ülő sorban Sebődi Miklós, Bacsóka Béla és Horváth György)

1962. december 9-én szentelte pappá Dudás Miklós püspök Nyíregyházán. Papi jelmondata: „Szeretlek téged, Uram, és erősségem, az Úr én erősségem és oltalmam” (Zsolt 17,2). Még ebben a hónapban kinevezték Újfehértóra segédlelkésznek, ahol öt évig szolgált. A pasztorális szempontból számos kihívást és sok feladatot igénylő helyen született első három gyermekük (Mihály, Stefánia, Ágnes), ami még kedvesebbé tette számára az itt töltött évek emlékét. 1963-ban három újfehértói társával eljutott Lengyelországba, ahol Stefan Wyszyńszki bíborossal személyesen is találkoztak.

1967-ben Csengerújfaluba kapott kinevezést, ahol nagyon gyorsan új parókiát kellett építeni, ami a hívek óriási áldozatvállalása mellett néhány éven belül meg is valósult. Az építkezés alatt a három kisgyerekkel egy omladozó melléképületben lakott a család. Csengerben született még két gyermekük (Sebestyén, Szilveszter). Az újfalui templomba új harangot is öntettek, majd a ’70-es évek elején az egész épületet felújították kívül-belül. Jó barátságot és igazi ökumenikus kapcsolatot ápolt a helybéli református lelkipásztorokkal, Balogh Tihamérral, majd Csűri Lajossal. Kezdetben Ura és Csenger filiákba is járt. Előbbit hamarosan önállósították, de Csengert az ott töltött majd’ két évtized alatt végig ellátta. A korszak egyházellenes politikája ellenére, a Felföldi házaspár áldozatvállalásának köszönhetően sikerült itt először egy magánháznál kápolnát kialakítani, majd egy új templomot építeni, amelyet 1982 nyarán Timkó Imre püspök szentelt fel ünnepélyesen. A szatmári esperesi kerület papjait ekkoriban összetartás, a közösen végzett munka szeretete jellemezte, amit később is több szempontból példaértékűnek tartott.

Elsőáldozás Csengerben, 1972. Az Ady utca 68. számú ház egyik szobájában kialakított kápolna előtt

Pászkaszentelés Csengerújfaluban, 1973

Csoportkép a csengeri új templom szentelésén résztvevő egyháziakkal, 1983. aug.

Az új csengeri templom kapujában, 1983

1986-ban Biriben lett parókus, ahol már érezhető volt a szocializmus magvetése. A politikai változások után adódó lehetőségeket kihasználva igyekezett a közösség hitéletét felrázni. Újra szabaddá vált az iskolai hitoktatás, számos olyan programot is szervezhetett, amelyekre korábban nem volt lehetőség (kül- és belföldi zarándoklatok, kirándulások, egyházközségi bálok stb.). A templomba új ikonosztáziont építettek, a parókiát és részben a templomot is felújították. Biriben ünnepelte ezüstmiséjét és ezüstlakodalmát, itt mentek férjhez lányai, itt nősült meg legidősebb fia. Bár a futballhoz nem értett, lelkesen kapcsolódott be a határokon is átnyúló papi focicsapat tevékenységébe, baráti kapcsolatot építve fiatalabb kollégáival is.

Ezüstmise Biriben, 1987. november

Pászkaszentelés Biriben, mögötte Kigyósi József kántor, 1987

Templombúcsú Nagykállóban, 2002. nov.

"Focis" papokkal (Gorcsa György, Szemán László) Tokajban, 2005

Templombúcsú Nyírlugoson, 2007. jún. 28.

2007-ben autóbalesetet szenvedett, amelynek következtében mozgása fokozatosan romlott, ezért 2009-ben nyugdíjazását kérte. Nyugdíjas éveit Máriapócson töltötte, ahol, amíg tehette, minden nap igyekeztek feleségével együtt bekapcsolódni a kegytemplomban végzett szertartásokba, amihez a helybéli parókusoktól és a kegyhely munkatársaitól mindig önzetlen segítséget kaptak. 2012-ben itt adott hálát papi élete és házassága elmúlt ötven esztendejéért a népes rokonsággal és barátaival együtt.

Aranymiséje Máriapócson, 2012. december 9.

2017 pünkösdjére egészségi állapota megrendült, ezért a mándoki Szent Miklós szeretetotthonba került, ahol valóban nagy szeretettel gondoskodtak róla.

Lelkiismeretes, buzgó pap, szerető férj és gondoskodó családapa volt. Tisztelte elöljáróit, de véleményét nem rejtette véka alá. Szerette az egyenes beszédet, építő kritikáját gyakran humorosan fogalmazta meg. Szerette az Egyházat, ahogy mondani szokta: „első a templom, utána jön a parókia”. Szerette a liturgiát, a szépen végzett szertartásokat, a tiszta, rendezett templomot. Szerette a papi munkát, gyakran imádkozott, beszédeire lelkiismeretesen készült, szabadságra szinte soha nem ment. Szerette a híveket, személyesen ismerte és számon tartotta őket, szívesen látogatta a betegeket, mindenkihez igyekezett egy jó szót szólni. Szerette feleségét és gyermekeit, nem szégyellt a konyhában és a gyermeknevelés feladataiban is keményen részt vállalni. Mindig büszke volt unokáira és dédunokáira. Szerette kiterjedt rokonságát, igyekezett jó példát mutatni számukra is. Szerette a természetet, erdész barátaival mindig tartotta a kapcsolatot, a vasárnapi vecsernyék után gyakran csábította gyermekeit kisebb természettúrákra a szamosháti ligetek világába és a szatmári aprófalvak ősi templomainak bejárására. Szerette a gazdálkodást, a kerti munkát, ami évtizedeken keresztül családja tisztes megélhetését biztosította, de ami soha nem válhatott a papi munka kárára.

2020. december 20-án, az ószövetségi szentatyák vasárnapjára virradó éjszaka hunyt el imádkozó szerettei körében. Egy utolsó kézszorítással akkor jelezte távozását, amikor az előünnepi tropár befejező sorához értek: „Krisztus születik, hogy előbb elesett képmását fölemelje.”

Kocsis Fülöp metropolita beszéde Terdik Mihály görögkatolikus áldozópap temetésén

Máriapócs, 2020.12.29.

Az Atyának, és Fiúnak, és Szentléleknek nevében. Amen. Krisztus születik!

Krisztusban szeretett gyászoló, imádkozó, Istent dicsőítő testvéreim!

A Szent Liturgiában mielőtt az áldozatot bemutatnánk, pontosabban még a Hitvallás előtt, a pap békecsókot vált paptestvéreivel, azokkal, akikkel együtt fogja bemutatni a szent áldozatot. Hiszen a mi Urunk Jézus tanította, hogy mielőtt áldozatot mutatsz be, menj és békülj ki testvéreddel. Ez a békecsók természetesen nem csak a haragvóknak szól, akikkel előtte békétlenek voltunk, ez a békecsók a megbékélés állapotát, vagy a szívnek a békéjét fejezi ki, amely nélkül nem lehet Istent dicsőíteni, nem lehet imádkozni, nem lehet áldozatot bemutatni.

Két dolog miatt jutott eszembe a békecsóknak ez a mozzanata most, amikor Mihály atyát – vagy ahogyan sokan neveztük: Miska bácsit – az utolsó útjára kísérjük el, amikor utoljára együtt imádkozunk vele itt, a máriapócsi templomban, beleértve a tegnapi Szent Liturgiát, amelyen Ábel atya is itt volt, az utolsó földi Liturgiáját. Egyrészt azért jutott eszembe a megbékélésnek ez a gesztusa, mert Miska bácsi az én lelkemben úgy él, mint a békesség embere, a megbékélés papja: áradt belőle a békesség mindenki felé.

Bevallom, korábban nem is tudtam, hogy fiatalon az én szülővárosomban, Szegeden kezdte meg a tanulmányait, még erdészeti szakiskolásként. Akkor talán még arra készült, hogy a természet iránti szeretetét a munkájában is megélhesse; és minden bizonnyal a természethez való vonzódása végig megmaradt az életében. Talán ebből is fakad az ő békességes lelkülete. Hiszen, aki a természetet szereti, az békességben van a világgal és önmagával is. Bizonyos vagyok abban, hogy papként – mint jó pedagógus – a természetnek ezt a szeretetét gyermekeinek, hittanosainak, unokáinak is továbbadta, hiszen tudta azt is, hogy a természet szeretete, ez a mély békesség valójában a hitnek is az alapja. Aki békességben él a természettel, a világgal, önmagával, az tud igazán békére találni Istennel. Én már Biriben lévő parókusként ismertem meg őt, mint sokat tevékenykedő szorgalmas papot, s akkor is ez a békesség áradt belőle. Majd ez mutatkozott meg itt, a máriapócsi templomban, ahova kedves feleségével együtt rendszeresen eljártak. Most is előttem van, ahogy a szentélyben ott megállt vagy ült a kis székén, és áradt belőle ez a derű, ez a békesség. Igen, számomra ő a békesség papjának megtestesítője. És amint gyermekeinek, hittanosainak, unokáinak is átadta a természet szeretetén keresztül az Isten szeretetét, ezt a békességet és derűt, ugyanígy most, amikor elköszönünk tőle, ugyanezt érzem: még holtában is békességet áraszt. Kevés ilyen gyönyörűszép halottat láttam, akiből – a behunyt szemén keresztül is – árad ez a békesség.

Van azonban egy másik ok is, ami miatt Mihály atyára gondolva eszembe jutott a Szent Liturgiában megjelenő békecsókváltás. Minden bizonnyal kezdettől fogva tudatos volt benne ez a békére törekvés, hiszen papi jelmondatául azt a mondatot választotta, amit ezen a ponton mond el a pap: „Szeretlek téged, Uram, én erősségem, az Úr az én erősségem és oltalmam.” Mielőtt a pap békecsókot vált paptestvéreivel, és ezzel az egész közösség megbékélését is kifejezi, megcsókolja az aeriont, a kehely és a diszkosz fölé helyezett nagy kehelykendőt, és akkor mondja el háromszor a hetedik zsoltárnak ezt a kezdősorát: „Szeretlek téged, Uram, én erősségem, az Úr az én erősségem és oltalmam.” Igen, Miska bácsi szerette az Urat, szerette fiatal papkorától kezdve, ez az istenszeretet sugárzott át az ő békességén keresztül.

Mielőtt elkezdődött a temetési szertartás, az egyik paptestvér odasúgta nekem, hogy ez a papi ruha, ami most ezen a gyönyörűszép halott testvérünkön van, az ő primiciás ruhája. Milyen furcsa, hogy bár Miska bácsi nagyon sokat dolgozott, de ez ragyogó, első papi ruha, szinte egyáltalán nem kopott meg. Ilyen lehet az ő menyegzős köntöse, mint ez a papi szépséget árasztó öltözék. Ez is az ő, egész életét átjáró, sugárzó erőnek a kifejeződése. Hiszen csak ebből az Isten iránti szeretetből táplálkozhat az a papi szolgálat, amely mások számára is ilyen hatékonyan tudja továbbítani ezt a békességet. Ő tehát most is tanít minket, most is tovább akarja adni a természetnek a szeretetét, egymás szeretetét, az Isten iránti szeretetet. Micsoda tanúságtétel, sőt, lecke ez számunkra, a paptestvéreinek, beleértve a püspököket, de minden, egyházban szolgálatot teljesítőnek is szóló üzenet ez, hogy csak erre az istenszeretetre lehet alapozni a szolgálatot, csak így érdemes élni, az Istennek ebben az odaadó szeretetében, amelyből aztán a mennyei béke száll azokra is, akiket szolgálunk. Ez látszott Miska bácsinak minden papi munkájában: ahogyan végezte rendületlenül és – mondhatni – hiánytalanul a szertartásokat, az imádságokat, s ebből az Isten-kapcsolatból tudott adni másoknak, gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. Ennek volt szép és méltó folytatása az, ahogyan itt Máriapócson jelen volt, életének utolsó, pontosabban utolsó előtti szakaszában. Itt is hűségesen kitartott az imádságban. Nem tudtam úgy jönni ide a pócsi templomba szertartásokra, hogy Miska bácsit az ő kedves feleségével ne találtam volna itt.

A Gondviselés szépen elrendezte az életét: olyan békességesen zárult egyrészt ez a máriapócsi életszakasz, és aztán majd a mándoki otthonban szintén a családi körben az utolsó évek. A végén sem a koronavírus nem tudta őt legyőzni, sem a betegség, de még a halál sem. Mert éppen az ilyen emberekre igaz, amit Jézus mond: „aki hisz bennem, nem hal meg, hanem átmegy a halálból az életbe.” Ezt a békességet kaptuk tőle életében és ez marad velünk halála után is. Természetesen fáj az ő elköltözése, de a békessége, az Isten iránti szeretete velünk marad. Ezt hagyja örökül népes családja tagjainak, híveinek, paptestvéreinek, püspököknek. Tudjunk mi is így élni, békességben a világgal, önmagunkkal, egymással, ahogyan Miska bácsi is, ebben a nagy-nagy szeretetben az Istennel! Amen.