Véghseő Dániel és felesége Jaczkovics Anna 1957-ben

 

Véghseő Dániel hajdúböszörményi parókusként

 

Csoportkép a színjátszókör éves előadása után

 

Csoportkép a színjátszókör éves előadása után

 

Csoportkép a színjátszókör éves előadása után

 

Csoportkép a színjátszókör éves előadása után

 

Véghseő Dániel Veres Géza festményén

 

Véghseő Dániel és felesége dédunokájukkal Nyírcsászáriban

 

Véghseő Dániel családjáról 1957-ben készült tabló

Kokadon (Bihar vm.) született 1883. május 20-án Véghseő István és Kertész Julianna gyermekeként.

Teológiai tanulmányait Esztergomban és Ungváron végezte (1903–1907).

Ungváron szentelte Firczák Gyula megyéspüspök a Munkácsi Egyházmegye papjává 1907. december 8-án.

Hajdúdorogi s.lelkészként (1908–1914) került a Hajdúdorogi Egyházmegye kötelékébe. Nyírbaktán h.lelkész, majd parókus (1914–1922). Nyírgyulajban (1922–1927), majd Hajdúböszörményben parókus (1927–1951). Nyírcsászáriban parókus (1951–1958). 1958-ban nyugállományba vonult. A Máriapócsi Esperesi Kerület esperese (1922–1927). A Hajdúdorogi Esperesi Kerület esperese (1939–1947). Tb. kanonok (1939).

1971. szeptember 12-én hunyt el Debrecenben, sírja a Nagyerdei temetőben található.

Felesége: Jaczkovics Anna (1885-1965), Jaczkovics Pál beregkisalmási parókus és Azary Ilona leánya, gyermekeik: Anna (*1908, Simárszky János felesége), Dániel (*1909, psz. 1934), Júlia (1910), Ilona (*1913, Miklósvölgyi József felesége), Mária (*1915, Puskás Lajos felesége), György (*1916, psz. 1940), Sarolta (1919), Erzsébet (1920), Sándor Miklós (*1922, psz. 1945).

 

Véghseő Dániel az esztergomi szemináriumban az 1903-1904-es tanévben (fentről a második sorban x-szel jelölve)

Véghseő Dániel az ungvári szemináriumban (jobbról a második)

Máriapócsi papi lelkigyakorlat 1927-ben Gojdics Péter Pál, későbbi eperjesi vértanú-püspökkel

Álló sor balról jobbra: Zsatkovics Dénes, Karosi Ferenc, Bába Miklós, Árkosy István, Damjanovich Ágoston, ismeretlen. Ülnek: Véghseő Dániel, Bihon István, Gojdics Péter Pál, Dolhy Leontin, ismeretlen, Damjanovich József

Véghseő Dániel aranymiséje után készült családi csoportkép (Nyírcsászári, 1957)

 

 

Véghseő Dániel visszaemlékezései

Négy évvel halála előtt, 1967-ben, Véghseő Dániel papírra vetette visszaemlékezéseit, melyeket 1908-tól, első kápláni kinevezésétől kezdett.

Hajdúdorog

1908. január 1-én foglaltam el Hajdúdorogon állásomat. Eltökélt szándékom volt mindent a legjobb lelkiismerettel cselekedni, mindent Isten dicsőségére és a lelkek üdvére. Hamarosan megszerettek a hívek. Püspököm kinevezett a Rózsafüzér Társulat igazgatójává. Célul tűztem ki magamnak, hogy a Társulaton keresztül minél bensőségesebbé, minél öntudatosabbá tenni a Szűzanya tiszteletét. Kinevezésem után buzdító szavakkal hívtam a híveket a Társulatba. Segítségemre volt egy Kormorán nevű buzgó férfi, aki tagja volt a Társulatnak. Minden vasárnap és ünnepnap vecsernye előtt együtt végeztük a rózsafüzért a templomban és minden alkalommal rövid szentbeszédet mondtam.

Az ifjúság Hajdúdorogon teljesen magára volt hagyva. Vasárnap délutánonként a verekedés, a duhajkodás volt az ifjúság szórakozása. A község négy tizedre volt felosztva. Ha vasárnap, vagy ünnepnap egy legény át merészelt menni egyik tizedből a másikba, egészen biztosan megverték. Ezt a helyzetet látva támadt az a gondolatom, hogy a fiúkat egyesületbe kellene tömöríteni, foglalkoztatni őket, oktatni őket és így elszoktatni a kocsmától, a duhajkodástól és verekedéstől. Egybehívtam vasárnaponként az ifjakat az iskolába. Elmondtam nekik a tervemet és az eredmény az lett, hogy ők maguk kérték, hogy alapítsuk meg a Legény Egyletet. Meghirdettem, hogy akik akarják ezt, lépjenek be az Egyletbe. Amikor már kellő számban voltak jelentkezők, gyűlést tartottam. Kidolgoztam az Alapszabályzatot. Ezt elfogadták és kimondtuk az Ifjúsági Egyesület megalakulását. A püspök úr jóváhagyta és az Egyesület igazgatójává kinevezett. Eleinte nem volt külön helyiségünk, ezért az iskolában tartottuk a foglalkozásokat. Évente egyszer a Vendéglő nagytermében műkedvelő előadással egybekötött táncmulatságot rendeztünk. Hittant tanítottam a helybeli iskolákban és a Hajdúnánási Református Főgimnáziumban. Tanítványaim közül Bába Miklós, Balogh György, C. Tóth György papok lettek.

De nemcsak lelkipásztori munkát végeztem. Láttam ugyanis híveink kiszolgáltatottságát, különösen az uzsorások lelketlensége háborított fel. Egy pár lelkes hívünkkel egy saját pénzintézet megalapítását kezdeményeztük, hogy függetlenítsük magunkat az idegen érdekeket kiszolgáló másik két pénzintézettől. Ebben a leghűségesebb támogatóim voltak: Ancsán János, Dobi Dénes, Pogácsás Lőrinc, Pogácsás Illés és rajtuk kívül még sokan mások. Elhatároztuk, hogy részvényt csak görög katolikusnak adunk, és hogy a legszegényebbek is jegyezhessenek részvényt, annak árát 50 koronában állapítottuk meg. Az alaptőkét rövidesen lejegyezték a hívek. A formaságok elintézése után a közgyűlés megválasztotta az Igazgatóság tagjait. Az elnök én lettem, a pénztáros Dobi Dénes, a könyvelő Papp Mihály hívatásos könyvelő. Ideiglenesen Ancsán Jánostól béreltünk egy szobát és a bank megkezdte működését. Az év végi gyűlés az alaptőkét duplájára emelte, százezer koronára. Ezt is gyorsan lejegyezték és ezután már hatékonyabban működhetett a Pénzintézet. Később megvettünk egy telket és arra építettünk egy korszerű épületet, kőalapon, téglafallal. Ebben a banknak alakítottunk ki két helyiséget a könyvelésnek és a pénztárnak és egy gyűléstermet. Ugyanebben az épületben kapott helyet a „Katolikus Kör” és az „Ifjúsági Egyesület”. Ezen kívül még volt két üzlethelyiség is az épületben.

A bank alapítása után egy évvel a püspök úr kinevezett Bodrogkeresztúrba lelkésznek. Nagy volt a megrökönyödés a hívek között. El is határozták, hogy küldöttséggel felkeresik a püspök urat. Ebbe beleegyeztem, de úgy, hogy én is velük megyek. Így is történt. A püspöki aulában bejelentkeztünk Papp Antal irodaigazgatónál és ő bevezetett a püspök úrhoz. A küldöttség kívül maradt. A püspök úr elé jutva megköszöntem atyai gondoskodását a bodrogkeresztúri kinevezésért. Azután arra kértem, hogy ha akaratával nem ellenkezne, kegyeskedjék még engem Dorogon hagyni, mert ott még most szükség van rám. A püspök nyájas szavakkal azt mondta: „Fiam, én csak jót hallottam rólad s ezért jutalmazni akartalak, de ha jobbnak látod még Dorogon maradni, visszavonom a kinevezésedet.” Megköszöntem s jelentettem, hogy ebben az ügyben egy deputáció van itt Dorogról, méltóztassék fogadni őket. „Hívd be őket!” - mondta a püspök úr. Bejöttek a dorogiak s miután előadták kérésüket és indokaikat a püspök úr válaszolt nekik: „Kedves fiaim! Nagyon örülök, hogy ilyen ragaszkodással vagytok papotokhoz s mivel indokaitok nemes gondolkodásra vall, a hithez való ragaszkodásról tanúskodik, én meghagyom még őt nektek, hogy továbbra is vezessen benneteket.” A küldöttek hálás köszönetet mondtak a püspök úrnak s boldogan hazamentünk.

Történt egyszer még a régebbi időkben, amikor Fejér Emánuel volt a hajdúdorogi parochus (később ungvári kanonok), egy eset. Valamiért megharagudtak rá egyes helyi potentátok és amikor egy Nagyboldogasszony-napi máriapócsi búcsúból a haza érkező processziót vezette be a templomba, útközben kövekkel megdobálták. Nos egyszer velem kapcsolatban is kezdték suttogni a sértett helyi nagyságok sugallatára: „…még megismétlődhet a Fejér esete!” Suttogták ezt azért, mert egy főbíró választás alkalmával megakadályoztam egy Rajk Imre nevű kereskedőnek főbíróvá való választását. S hogy ez a fenyegetés nem volt üres szóbeszéd ezt megtapasztalhattam. Ugyanis abban az évben én vezettem be a nagyboldogasszony-napi processziót a falú határából. Feltűnt, hogy a menetet csendőrök kísérték. Utólag kiderült, hogy a csendőrök komolyan vették a Rajk féle fenyegetést.

Volt egy másik eset is, amikor csendőrök beavatkozására emlékszem. Az egy esküvővel kapcsolatban történt. Kiváltó oka pedig az volt, hogy a faluban egy lány egy gazdag fiútól teherbe esett és gyermeket szült. A fiú hajlandó lett volna elvenni a lányt, de a fiú szülei nagyon ellenezték, mert kevesellték a lány hozományát. Múlt az idő és a fiú eljegyzett egy magához hasonló gazdag lányt, de a megesett lány bosszút forralt csábítója ellen és elhatározta, hogy a legényt vitriollal leönti az esküvő előtt. Az esküvő előtti napokban, amikor a jegyeseknek jegyesvizsgálatra kellett jelentkezniük, sem a parochus, sem a káplán társam nem volt otthon, így nekem kellett volna őket fogadnom. De a menyasszony egyedül jött. A vőlegény azt üzente, hogy nem mer jönni, mert fél a megesett lány bosszújától. Én pedig azt mondtam, ha nem jön el, akkor nem esketem meg őket. Amikor a menyasszony elment a vőlegényért, az ablakból megpillantottam a megcsalt lányt, kezében egy köcsöggel, a kerítés mellett bujkálni. Kinyitottam az ablakot és kiszóltam: „Boris, azonnal gyere be!” A lány bejött, én pedig pirongatni kezdtem: „Ostobaságot akarsz tenni! Börtönbe akarsz jutni? Ha nem vigyáztál magadra, most már viseld a következményeket!” A lány sírva mondta: „Én már bele is nyugodnék a sorsomba, csak annyit tenne meg, hogy a gyermekünknek nevet adna!” Amint így beszélgettünk, az ablakon keresztül megláttam, hogy jön a legény. A lányt gyorsan átküldtem a másik szobába és ráparancsoltam: „Meg ne mozdulj amíg én nem szólítalak!” Fogadom a legényt s mielőtt hozzá kezdenénk a tulajdonképpeni oktatáshoz, kissé pirongatni kezdtem: „Mindenki tudja, hogy anyává tetted Borist. Te sem tagadod ezt, akkor miért nem teszed jóvá amit tettél? Legalább annyit tegyél meg becsületből, hogy a gyermeket a nevedre veszed!” A fiú megígérte, hogy gondoskodni fog a gyermekről és nevet ad neki. Erre átszóltam a másik szobába: „Boris, gyere be!” Elsápadt a legény, megijedt, hogy a leány beváltja a fenyegetést. Én azonban tovább folytattam: „Bizonyára hallottad ennek a fiúnak a szándékát. Nyugodj meg és bízzad magadat a jó Istenre.” - A legényhez fordultam: „Te pedig ismételd meg Boris előtt is az ígéretedet!” Megtette, a lány pedig ezt mondta neki: „Adjon neked az Isten szerencsét!” A lányt arra kértem, hogy ne jöjjön el az esküvőre, de ha mégis eljönne, térdeljen le a Mária-kép előtt és ott imádkozzon. Az esküvő napján megtelt a templom hívekkel. A félénkebbek a karzatokra mentek. Megyek a templomba, látom, hogy az ajtóban csendőrök állnak. Kérdem tőlük: „Miért jöttek?” „Parancsot kaptunk - mondták - vigyázzunk, nehogy valami merénylet történjék a vőlegény ellen!” „Uraim! - mondtam - Nyugodtan távozzanak!” „Ha a tisztelendő úr vállalja a felelősséget, elmegyünk” - mondták. „Vállalom” - feleltem és ők elmentek. Láttam, hogy a lány is jelen volt. Ott térdepelt a Mária-kép előtt. Az esküvő baj nélkül zajlott le. Később találkoztam vele, már akkor baktai pap voltam. Férjhez ment egy bökönyi férfihez. Boldognak mondta magát és azt, hogy jó férjet kapott. Több gyermekük volt.

Az egyházmegye első püspökét Miklóssy István főesperest a hajdúdorogi templomban szentelték püspökké. A felszentelés és a beiktatás után engem elhelyezett Hajdúdorogról Nyírbaktára lelkésznek.

Nyírbakta

1914. február 6-án foglaltam el a nyírbaktai lelkészséget. A hívek kedvesen fogadtak és egész ottani működésem idején szeretettel vettek körül. Elég nehéz körülmények és komoly feladatok megoldása várt rám. A templom padlója Nyírbaktán is és a filiában, Petneházán is földes volt. Az istálló romokban hevert, a kerítések hiányosak és igen rossz állapotban voltak. Az egyházközség pénztára pedig üres volt. Ilyen körülmények között kellett megkezdenem a munkát. Híveim megértéssel fogadták terveimet és minden vonakodás nélkül elfogadták az általam ajánlott egyházadó kivetését. Azt is belátták, hogy ehhez még kölcsönt is fel kell vennünk, hogy a szükséges munkákat elvégeztessük. A templombúcsú ünnepére, szent György napjára, a templom padlója mozaik lapokkal lett burkolva. A nyár közepén felépült az új istálló, új kerítés készült a templom és a paróchia előtt. A változás nagyságára jellemző, hogy amikor az esperes a feleségével együtt jött, hogy visszaadja a vizitet, túlhajtott a kocsis a parochián, mert egyszerűen nem ismerte fel az épületet. Az esperes ezzel lépett be: „Öcsém! Maga itt csodát művelt! Nem ismertem rá a parochiára!” Sajnos augusztus 2-án kitört az első világháború! Terveink legnagyobb részét elsodorta és igen nehéz feladatok elé állított papot és híveket egyaránt. A háborús évek egyforma „egyhangúsággal” teltek - sok nélkülözés és izgalom jellemezte életünket. 1918 október végén jött a hír, hogy katonáink letették a fegyvert és özönlenek hazafelé, védtelenül hagyva a haza határait. Községünk elöljárói összehívták a lakosságot és felvilágosítottak mindenkit a helyzetről. Javasoltam, hogy óvintézkedéseket tegyünk, nehogy a hazajövő katonák meggondolatlan dolgokat tegyenek. Ezen az összejövetelen bizottság alakult, melynek hatáskörébe a rendfenntartás tartozott. Ennek elnökéül engem választottak meg. Elhatároztuk, hogy a vasútállomáson a bizottság néhány tagja mindig várni fogja az érkező vonatokat és a hazatérő katonákat. Üdvözölték őket és figyelmeztették, hogy komoly férfiakhoz illő módon viselkedjenek, és tartózkodjanak minden zavart keltő cselekvéstől. 1918. október 30-n, vasárnap reggel elvégeztem az utrenyét és rendes időben a szentmisét. A mise végére egy lovas-küldönc levelet hozott Petneházáról a jegyzőtől, melyben arra kér, hogy azonnal menjek Petneházára, mert az emberek meg vannak bolondulva, mindent törnek-zúznak, rombolnak. Menjek és csillapítsam le őket. Azt gondoltam, hogy ez csak petneházi jelenség, de rá kellett döbbennem, hogy már a mi községünkben is alapos felfordulás van. A hazatérő katonákkal jött Budapestről egy pár agitátor is, összeszedték a csőcseléket és feltörték a boltokat, cukrot, lisztet s egyebeket szétszórták az utcán. Rohantam a Községházára! Útközben mit látok? Tele az utca fiatalokkal, forradalmi dalokat énekelnek. Megállítom őket. Egy Béres nevű fiatal ember vezette őket. Ő is a frontról tért haza. Atyai szavakkal szóltam hozzájuk: „Fiaim, mit csináltok? Isten megőrzött titeket. Épen, egészségesen hazatértetek és most romboltok és pusztíttok?” „Tessék csak nyugodt lenni - válaszolta ez a Béres - nem csinálunk már semmit, csak ezeket a vérszopó zsidókat megfricskázzuk egy kicsit!” Sietek a Feldmann zsidó boltjához. Vagy tíz fiú lent van a pincében, a boros hordót csapolják. Folyik a bor a földre, egész nagy tócsa volt már ott. Rájuk ripakodtam: „Takarodtok innen azonnal!” A vonakodókat a szó-szoros értelmében kipofoztam a pincéből. Siettem a másik zsidó bolthoz, ott már végeztek! Az utcára kivetve minden: cukor, fűszer, liszt… A harmadik boltban is hasonló a helyzet. A csendőrök kint vannak, látnak mindent, de nem akadályoznak meg semmit! Felháborodva kérdem a járásparancsnokot: „Miért nem akadályozzák meg ezt a vandálságot?” „Parancsunk van - válaszolta - nem szabad beavatkoznunk!” Délután a petneházi jegyző fogatot küldött értem. Dobszóval hívta a lakosságot gyűlésre. Az egybegyűltekhez beszédet intéztem. A beszéd hatására lecsillapodtak az indulatok és Petneházán a helyzet nyugodt lett. Nyírbaktán azonban annál nagyobb volt a nyugtalanság. Az a hír fogadott, hogy estére a nyírjákóiak vonulnak be a faluba. Először majd a Stern boltost és azután a görög papot intézik el! Ekkor már nekem is volt fegyverem: egy manlicher, töltényekkel! Elszántam magam, hogy ha másképpen nem lehetséges, akkor lövésekkel fogom megakadályozni az esztelen rombolást. Mialatt komor hangulatban vártuk a támadást, egy csendőr kopogtatott a járási parancsnok üzenetével: „Parancsot kaptunk, hogy most már fegyverrel is le kell törni a zavargókat! Tessék megnyugodni!” Később hallottam, hogy a jákóiak tényleg jöttek, de a csendőrök lefülelték őket! Másnap reggel megalakítottuk a nemzetőrséget: csendőrök, pénzügyőrök és önkéntes jelentkezők alkották. Összefogdosták a tegnapi zavargók főkolomposait és a grófi kastély pincéjébe zárták őket. A pinceajtót két fegyveres nemzetőr vigyázta. Híre ment, hogy Nyírbaktán milyen példás rend lett. Ófehértóról jött a segítség kérés. Elhatároztuk, hogy egész járásban rendet kell teremteni. Dobszóval statáriumot hirdettünk: csoportosulás és este 7-től tilos volt az utcán járni. Szőke Sándor doktor a vendéglőben kórházat rendezett be, ezt jött bejelenteni. Ha sebesült lesz, akkor odairányítsuk. Megszólalt az egyik csendőr: „Doktor úr! Ahol mi járunk, ott nem lesz szükség orvosra, csak papra. Arra is azért, hogy temessen!” Ilyen elszántsággal indultak el rendet csinálni! Én a csendőrlaktanyában a telefonnál vártam a jelentéseket. Az első állomás Ófehértó volt. A falu végén megástak egy sírt és csak azután vonultak be a faluba. A lakosság látva azt, hogy nem „babra megy a játék”, megszeppentek és megszűnt minden kilengés. Ugyanez történt Leveleken, Vaján, Rohodon. Egyedül Nyírmadáról jött ilyen jelentés: „Három halott van és halálos csend!” Ennek az volt az előzménye, hogy a madaiak fegyverrel lőtték az érkező csendőröket. Egyébként Nyírmadán volt a legtöbb rendbontás. De történt ott komikus eset is. Egy agitátor javaslatára kikiáltották a madai köztársaságot. Ezt az agitátort pedig királlyá választották. Sokáig csúfolták ezzel az esettel a madaiakat. A politikai helyzet azonban egyre rosszabbodott. A kormányt a Szocdemek vették át. Ők kacérkodtak Kun Béláékkal. Ebben az időben történt a Debreceni Egyetem felavatása. Az avatásra maga a király jött le feleségével. A királyi pár tiszteletére megjelent gróf Széchenyi római katolikus püspök több papja kíséretében. Ott volt Miklóssy István püspökünk is több papjával, köztük jómagam is. Délelőtt a Városházán volt tisztelgés a királyi pár előtt. Délután pedig a királyi pár a református nagytemplomba vonult ahol Balthazár református püspök megáldotta a királyi párt. Ezen az aktuson Damjanovics nagyprépost vezetésével néhányan jelen voltunk. Innen ment a királyi pár az Egyetem felavatására. Este a Színházban díszelőadás volt a királyi pár tiszteletére. Az előadás alatt is állandó telefon összeköttetésben állt a királyi pár Budapesttel. Az előadás alatt kapta a király a hírt, hogy Budapesten kitört a forradalom. Kun Béláék átvették a hatalmat. A díszelőadás megszakadt, a királyi pár azonnal visszautazott Budapestre. Megalakult a kommunista kormány. Ez akkor nem hozott Nyírbaktán különösebb változást. Nehezen bár, de ment tovább az élet. Erdély határán ott voltak a németek és a székely hadosztály, készen arra, hogy visszatartsák a román csapatokat. A kormány azonban nem adott engedélyt az ellenállásra. A németek is és a székely hadosztály is visszavonult. Jöttek a románok, előttük pedig a vöröskatonák. Nyírbaktán a vöröskatonáktól a nemzetőrség elszedte a fegyvert. Erről értesült Nyíregyházán egy Pogány nevű népbiztos és egy vasúti szerelvény vörös katonát indított Nyírbaktára. De feladott egy táviratot is egy Asztalos nevű népbiztosnak ezzel a szöveggel: „Adott utasításaim szerint a legszigorúbban bánjanak el!” De Asztalos népbiztost nem ismerte senki, így a távirat a postás zsebében maradt. Egy csapat vörös katona éppen Húsvétra érkezett meg. Még az ünnep reggelén felnéztem a szolgabírói hivatalhoz, hogy tájékozódjak a helyzetről. Akkor találkoztam két tiszttel, akik bemutatkoztak. Az egyik százados volt, a másik politikai tiszt. Kérdezték, hogy tudom-e hol lakik a párttitkár. Elmagyaráztam nekik, de azt is hozzá tettem, hogy tudomásom szerint már régebben nem tartózkodik idehaza. „Nem tudja miért lépett meg?” - kérdezték. „Csak azt tudom, amit beszélnek az emberek. - mondtam - Úgy hírlik, hogy elköltötte a párt pénzét.” Mise után visszamentem, de akkor a gróf gazdatisztje rámmordult: „Azonnal menj haza, mert te, én és még tízen halálra vagyunk ítélve! A hóhér már útban van (Hopénak hívják) és hajnalban az uradalom szérűskertjében akasztanak fel mindnyájunkat!” Megyek haza és mondom a hírt a feleségemnek. De még válaszolni sem tud, már jön sírva a kurátor felesége és a szememre veti: „Miért is kellett a tisztelendő úrnak így beszélni!” Erre az én drága jó feleségem ezt mondja: „Kurátorné asszony! A férjem csak a kötelességét teljesítette és ha ezért meg kell halnia, nyugodtan halhat meg. Mártír lesz!” Húsvét második napján hajnalban kopogtatnak az ablakon! Ébren voltunk, felöltözve vártuk a véget. Az öcsém volt, aki tanító volt Lórántházán. Hozta a hírt: „Itt vannak a székelyek! De nyomukban jönnek a románok!” Felsóhajtottam: „Tudtam, hogy lesz feltámadás!” Elhatároztuk, hogy ünnepélyesen fogjuk fogadni a bevonuló román katonákat. Amint megyünk a Szolgabíróság elé egy román katona vágtat végig az úton. Éppen akkor lép ki a csendőrségről egy beosztott katona. A román azonnal agyonlőtte! Lehangoltan érkeztünk az épület elé. Alighogy odaértünk feltűnt egy tiszt vezette kis lovascsapat. Még nem fogtunk az üdvözlésbe, amikor egy közjáték szemtanúi lehettünk. Egy román katona vezetett oda egy elfogott székely katonát. A szerencsétlen székely katona azzal mentegette magát románul, hogy azért maradt le a csapattól, mert nem akar románok ellen harcolni. A tiszt intett az egyik katonának, az leszállt a lováról és szó nélkül lelőtte a székelyt. A tiszt ezután hozzánk fordult és figyelmeztetett: utánuk egy nagyobb csapat érkezik! Nagyon vigyázzunk! Csak semmi meggondolatlanság! A legkisebb ellenállás is kegyetlen megtorlást von maga után. Mondanom sem kell, hogy az üdvözlés elmaradt! A román csapat elment én pedig szóltam az orvosnak, hogy vigye a lelőtt székelyt a majorba. „Én félek megtenni!” - mondta az orvos. Nagyon rászóltam: „Orvos vagy, neked kötelességed ilyen esetben cselekedni!” Erőt vett félelmén és ellátta a lelőtt embert, aki magához tért. Néhány napi lábadozás után el is ment.

Aztán jött a hír, hogy Horthy Miklós Szegeden megszervezte a nemzeti hadsereget. A románok megkezdték a kivonulást Budapestről és a Tiszántúlra jöttek. Ezek a hírek reményt fakasztottak mindnyájunkban és vártuk, hogy rövidesen véget ér a román megszállás. Egy katonai fegyelmi kivizsgálás alkalmával Nyírbaktára jött Nyíregyháza román katonai parancsnoka. A régi közös hadseregben is kapitányként szolgált, tudott magyarul is. Ebédre meghívtam és őszinte kérdésemre őszintén elmondta, hogy a románok már a Tiszán innen vannak. A Tiszáig Horthy katonái tartják a rendet. Az ő román katonái Tokajnál a Tisza-hídnál állnak. Arra a kérdésemre, hogy erről a területről mikor vonulnak ki, ezt mondta: „Én megértem Önöket. Én magam is szeretnék már otthon lenni. Tárgyalás folyik az erről a területről való kivonulásról is. Azt hiszem pár hét alatt létrejön a megegyezés.” A következő időkben nyugodtabb lett a légkör. Mindnyájan epekedve vártuk a magyar katonák bevonulását. Egyszer aztán arra virradtunk, hogy a románok csomagolnak és kivonulnak a faluból. Az utolsó román alig tette ki a lábát a faluból, délcegen bevonultak a kakas-tollas csendőrök. Öröm és ujjongás fogadta őket, bár az is természetes, hogy voltak egy páran, akik féltek. Akik a román megszállás alatt elfeledkeztek arról, hogy ők magyarok. Megalakult a nemzeti kormány s a nemzetgyűlés Horthy Miklóst az ország kormányzójává választotta. Nemsokára Horthy kormányzó meglátogatta Nyíregyházát. Nagy fogadás volt tiszteletére a Városházán. A papsággal együtt én is ott voltam. Horthy kormányzó az üdvözlő beszédekre válaszolva többek között azt is mondta: „Csak a lábamat kell lóbálni és hat hónapon belül az egész nagy Magyarország a miénk lesz!” Rossz jósnak bizonyult.

A békés élet visszatértével Maxim Atanáz, Fedák Miklós és én Máriapócson tanácskoztunk, miként lehetne az ország magyar ajkú görög katolikusait országos egyesületben tömöríteni, amely tagjainak vallási, gazdasági, kulturális segítségére volna. Elgondolásunkat megtárgyaltuk Miklóssy püspök úrral, aki kezdeményezésünket helyeselte és a segítségét is megígérte. Tárgyalásokat kezdtünk el Budapesten is, Hajdúdorogon is, Máriapócson is papokkal és hívekkel. Kellő előkészítés után Máriapócson tartottuk alakuló gyűlésünket a megyés főpásztor elnökletével. Megalakult a Magyar Görög Katolikusok Országos Szövetsége. A MAGOSZ. Az alakuló gyűlésről hódoló távirat ment a Pápa Őszentségének, az Apostoli Királynak, a Hercegprímásnak és a Miniszter Elnöknek. Ugyanez év (1922) tavaszán meghalt a nyírgyulaji parochus. Maxim Atanáz javaslatára, hogy legyünk közelebb egymáshoz, kértem a püspök urat, hogy helyezzen át Nyírgyulajba. Bár a püspök úr azt mondta: „Nagyobb helyet szántam neked, Fiam.” - mégis meghallgatta kérésemet és áthelyezett a nyírgyulaji lelkészségbe.

Nyírgyulaj

Nyírbaktáról a nyírgyulajiak fogatokkal költöztettek 1922. augusztus 2-n. Ott sem találtunk valami ideális állapotokat. Az istálló, mely a gazdálkodásnak fontos építménye, a papi javadalom pedig gazdálkodás nélkül nem ad megélhetést, igen rozoga állapotban volt. A lelkészi lakás náddal fedett gerendás, két normális méretű szoba és egy kis szoba. Egy hatalmas konyha földes padlóval. Az iskola egy tantermes 120-130 tanuló részére, egy tanító. Szóval az iskolával kellett kezdeni. Hiába ígértem én az én drága feleségemnek, hogy azonnal megváltozik minden. De tudta ezt ő is, vállalta velem együtt Nyírgyulajt. Tehát kiharcoltuk, hogy az egyetlen nagy tanteremből két normális méretű tantermet alakítsunk ki, választottunk egy második tanítót is. Az új tanév már két tanteremben, két tanítóval indult. Így az iskola után következhetett a lelkészi lakás rendbehozatala. Nem akartam a híveket terhelni az átalakítás költségeivel, szegények voltak. Ezért a Vallásalaptól a püspök úr jóváhagyásával kértem 2000 korona segélyt. Csak 1000 koronát kaptam. ismételt kérésre kaptam meg a másik ezret is. de akkor már a korona annyira romlott, hogy csak a belső átalakításokat tudtuk megcsinálni. A tető nádas maradt. A következő nyáron a pócsi búcsú után meglátogatott Illés József a MAGOSZ elnöke. Amikor meglátta a nádas tetőt azonnal felszólított írj egy kérvényt és viszem a Minisztériumba. Ekkor már nagyon leromlott a korona értéke: 10.000 koronát kértem és ezt rövidesen meg is kaptam. Gyorsan befedtük palával az épületet, sőt még egy nyári konyhát is építettünk sütő kemencével. Feleségem nem bánta meg, hogy Nyírgyulajba jöttünk. A hívek is nagyon jók voltak, mi is nagyon szerettük őket!

Még a tatarozások idején gyorsan visszaköszönt hozzám a múlt. Éppen együtt voltam a kurátorral és egy pár testületi taggal. A felújítást tárgyaltuk, amikor kopogtatott egy fiatal ember. Keresztlevelét kérte. Kérdezem a nevét. Válaszol: „Hopé a nevem.” Ránézek és kérdezem: „Tudja ki vagyok én?” „Nem tudom” - válaszolta. „Nyírbaktán voltam pap a forradalom alatt. Így sem emlékszik?” „Nem” - mondja bizonytalanul. „Látja én jól emlékszem az Ön nevére. - oda fordultam a jelenlevő híveimhez és folytattam - Ez a fiatal ember az, aki azzal a megbízással indult el Nyíregyházáról, hogy engem és tíz társamat felakasszon!” Elsápadt Hopé és azt mondja, hogy tévedek! „Sajnos nem tévedek, de nekem is és magának is szerencséje, hogy nem tudott idejében érkezni az ítélet végrehajtására. Bejöttek a székelyek és utána a románok. Ön kedves Hopé Levelekről visszafordult. Most magának igazoláshoz kell ez a Keresztlevél. Igazolni, hogy jó fiú volt a forradalom alatt. Nem magán múlott, hogy Pogány elvtárs utasításait nem tudta végrehajtani. Kezemben van, de én megbocsátok. Isteni vallás papja vagyok. Itt a Keresztlevele, fusson vele!” A proletárdiktatúra után erőteljesen jelentkezett a nemzeti érzés. Sokszor túlzó nacionalizmusba fordult. De a túlzásaitól eltekintve nagyon helyes volt a nemzeti érzés ápolása. Ennek a szervezete lett az „Ébredő magyarok Egyesülete”. Én magam is beléptem és részt vettem az egyesületi életben. Ezt a munkát így jellemezhetem: „Szép volt, magyar volt!”

Nyírbátorban nem volt önálló görög katolikus egyházközség és nem volt önálló lelkész. Nyírvasvári filiája volt. A hívek és az iskolások nagy számára való tekintettel a püspök úr Árdán (Árkossy) István újmisést nevezte ki szervező lelkész-hitoktatónak. Megbízta azzal, hogy szervezze meg az egyházközséget. Árdán miután megismerkedett a helyzettel, azt kérte a püspöktől, hogy Nyírbátort csatolja a máriapócsi esperesi kerülethez. Ennek a kerületnek az esperese én voltam. Azt is kérte, hogy engem nevezzen ki a szervezés püspöki biztosává, hogy tanácsaimmal segítségére lehessek ebben a munkában. Így lettem a nyírbátori templomépítés püspöki biztosa. Árkossy István fiatalos lendülettel és nagy energiával kezdett hozzá a munkához. Először lakást vásárolt és utána kezdett a templom építéséhez. Mivel mindezek nagy költséggel jártak, magas hozzájárulási adót kellett kivetnie. A hívek többsége szívesen hozta meg az áldozatot, volt azonban egy malomtulajdonos, aki igen gazdag volt és nagy volt az adóalapja, így nagy egyházi adó lett kivetve rá, ő megtagadta a kivetett összeg megfizetését. Ezután már többen követték példáját. Sőt addig ment, hogy e kötelesség alól kihúzza magát, hogy előbb áttért református vallásra és utána római katolikus vallású lett. Ezt a lépést dr. Baranyai József róm. kat. kerületi esperes-plébános nem akadályozta meg, holott neki kötelessége lett volna felhívni az áttérő figyelmét arra, hogy az egyházi törvénykönyv szerint a visszatérő csak abba a rítusba térhet vissza, amelyet elhagyott. A nyírbátori egyházközség nemcsak templomot, hanem iskolát is akart építeni. Ennek a legnagyobb akadálya az volt, hogy ahol állami iskola volt, ott új felekezeti iskolát nem lehetett létesíteni. Éppen képviselőválasztás volt, és mivel a nyírbátori egyházközség megígérte támogatását, a sikeres választás után a képviselő azzal viszonozta ezt a támogatást, hogy kijárta az iskola létesítésére az engedélyt. A Pócsi úton, ott ahol a görög katolikus hívek többsége lakott, vettek egy telket, amelyen az utca felőli részt meghagyták a templom épület számára és a mögöttes területen felépült egy iskola, tanítói lakással. Végül felépült a templom is, de annak elkészültét már én nem értem meg Nyírgyulajban, mert 1927. június 1-én kinevezés alapján elköltöztem Hajdúböszörménybe.  

Hajdúböszörmény

A böszörményi kinevezésemnek érdekes előzményei voltak. Miután a hajdúböszörményi parochus áthelyezést nyert Hajdúdorogra, egy vasárnap, amikor a szentmisén fölmentem a szószékre prédikálni, két idegen férfit láttam a templomban. A templomból kijövet a két férfi elém áll azzal, hogy Hajdúböszörményből jöttek és szeretnének velem beszélni. „Csak nem papot jöttek látni?” - kérdeztem mosolyogva. „Nemcsak látni, - mondták - hanem hívni is!” És elmondták sorjában, hogy ők mielőtt a templomba jöttek volna, bementek a korcsmába és ott szereztek információkat rólam. Úgy gondolták, mint mondták, hogy ott lehet a papról a legjobb információkat szerezni! „Ha rosszat mondtak volna az esperes úrról, be sem mentünk volna a templomba! De a gyulaji emberek olyan jól beszéltek a papjukról, hogy mi nagyon szeretnénk ezután, ha a főtisztelendő esperes úr lenne a mi papunk.” Meglepett a beszéd! Negyvennégy éves voltam, tele ambicióval, munkakedvvel, szívesen hallgattam a meghívást: „Nagyon köszönöm a bizalmat - mondtam - dorogi káplán koromban sokszor miséztem Böszörményben is, szívesen megyek oda papnak, ha a püspök úr engem oda kinevez. Nehéz lesz megválni a mostani híveimtől, akiket igaz atyai szeretettel szeretek és tudom, hogy ők is szeretnek engem, de remélem, hogy a böszörményi hívektől is megkapom ezt a szeretetet!” Ezután Hajdúböszörményből küldöttség ment a Püspök úrhoz. Vitték a hívek és a képviselőtestületi tagok által aláírt kérvényt. A Püspök úr ezt mondta nekik: „Örömmel állapítom meg, hogy jól választottak, ő az én jelöltem is, ha valami rendkívüli közbe nem jön, őt adom Hajdúböszörménybe!” És nem jött közbe semmi „rendkívüli”. Megkaptam a kinevezést. Elmentem Böszörménybe bemutatkozó látogatásra. Az állomáson az egyházközség elöljárói, a tantestület tagjai vártak. A pályaudvaron volt az üdvözlés. Onnan a város kocsija vitt a parochiára. Megérkezve, először a templomba mentem rövid hálaimára. A parochián ebéddel vártak, amelyen az egyházközségi elöljárók és a tantestület is részt vett. Ebéd után egy pár hívemnél tettem látogatást. Másnap, vasárnap lévén, szentmisét mondtam és prédikáltam. Mise után gyűlés volt az iskolában és megbeszéltük a költözködésem módját. Annak idejét június 1-re tettük. A hívek óhajára beleegyeztem, hogy fogatokkal jönnek értem és ingóságaimért. Ez a költözködés igen látványos lett! Május 30-n 25 lófogatos szekér állított be a nyírgyulaji parochiára. Huszonöt férfi és a gondnok. Szép májusi este volt. Elvégeztem a parakliszt a zsúfolt templomban a hívek sírása közepette. Ájtatosság után vacsora, a lovaknak abrak (egy teljes szekér lucerna széna!) Hajnalban indulás. Az én fogatomon a kocsisom és két lányalkalmazott ment. Tehenet és sertéseket gyulaji híveim hajtották. Engem és családomat egy gyulaji hívem átvitt tanító öcsémhez Nyírbaktára és onnét másnap reggel vonattal mentünk új állomáshelyemre, ahol már szépen berendezett lakással vártak. Június 3-án még ünnepeltünk. Ekkor tett látogatást Horthy Miklós kormányzó Hajdúböszörményben. A fogadáson és a tisztelgésen én is rész vettem. Június 4-én megkezdődtek a munkás hétköznapok. A templom előtt volt csak kerítés, mindkét utca felőli oldalra vaskerítés kellett oldalkapukkal. A templom külső felújításra szorult. Sekrestyét kellett építeni. A templom körül betonjárdákra volt szükség. Súlyos terhet jelentett, hiszen a teljes költségvetés meghaladta a 20.000 pengőt. Kölcsönt vettünk fel püspöki jóváhagyással. Elkészült minden: templom külső, kerítések, sekrestye, betonjárdák és parkírozott hatalmas templomkert. Gyönyörű lett. Sok álmatlan éjszakát okozott a kölcsön terhe, de a jó Isten megsegített. Három év alatt visszafizettünk a banknak mindent. Az egyházközségnek voltak épületei. Az egyik az akkori Templom utcában. Ennek egyik részét az Adóhivatal bérelte, az Újvárosi útra néző három szobás részét az iskola igazgató lakta. Ez épület mellett a Templom utcában volt egy másik három szobás lakás, melyet egy adóhivatali tiszt lakott. Itt is rendet kellett teremteni, végül elég hamar sikerült ezeket az épületeket is visszaszerezni. A szép modern iskola négy tantermes volt. Az iskola udvarán volt a harangozói lakás és a harangozó egyben iskola szolga is volt. Kitört a második világháború. Nehéz lett az élet, de mi győztük. Volt virágzó legényegyletünk, Mária Kongregációnk, Szívgárdánk. Évente színpadi előadással egybekötött táncmulatságot rendeztünk a városi Tisza-házban, de a gyakori összejövetelekhez hiányzott a saját épület. Végül a Gondviselés ennek megoldásában is segítségünkre volt. Az utcánkban a parochiától a harmadik ház eladó lett. Átépítettük és megkezdtük az egyesületi életet. Biliárd szoba, olvasó szoba, könyvtár. A gondnoki tisztet is ellátta egy fiatal rászoruló házaspár, akik a többi szobákat lakhatták. Nemcsak a fiatalok, hanem a felnőtt férfiak is szívesen látogatták ezeket az egyesületi összejöveteleket. Nagyon jól érezték itt magukat és nagyon jó volt köztük lenni. A lányok ezután is az iskolában jöttek össze. Ebbe nem nyugodtam bele. Hosszas utánajárással minden építési anyagot megszereztem az épület bővítéséhez. Így felépült a lakáshoz egy színpaddal ellátott kultúrterem is gondnoki lakással.

Nem kis akadályokkal kellett megbirkóznunk, hiszen a háború már a csúfos vég felé közeledett. Amikor az oroszok bevonultak Hajdúböszörménybe 1944. október 22-n vasárnap reggel, az épület lényegében készen állott. Apróbb simítások hiányoztak. A németek már ebben az új épületben is elszállásoltak katonákat. A légiriadók miatt rendeletileg szabályozták az istentiszteletek időpontját. D. e. 9 óra után nem volt szabad misézni, a harangozás pedig teljesen tiltott volt. Mindenki elmenekült. A káplánom Pávay István volt, aki nem menekült el, de megkért, hogy mint tanító szerepeljen a megszállók előtt. Így minden papi munka rám maradt. A „kismise” alatt kezdték az oroszok a bevonulást. A nagymise idejére azt kértem a feleségemtől, mivel a gyermekeink nem voltak otthon és csak ketten voltunk, hogy az oltár előtt térdepeljen, amíg én misézek, hogyha támadás érné a templomot, vagy bomba-találat, együtt haljunk meg. Az oroszok azonnal a toronyba mentek és ott megfigyelő állást létesítettek. A németek pedig a polgári úton voltak. Megkezdtem a nagymisét. A hívek szép számban vettek részt azon. Az evangélium olvasásakor megkezdődött az ágyúzás. Az átváltoztatás alatt újabb lövés. Hatalmába kerített egy megnevezhetetlen érzés: Lám a harangok nem szólhatnak, szól az ágyú - most lett a kenyér Jézus Krisztus testévé. A szentmise minden baj nélkül ért véget. A hívek haza mentek, mi a feleségemmel megálltunk a lakás ajtaja előtt, álltunk elgondolkodva: kilenc gyermekünk közül egy sincs itthon! Vajon mi lesz? De nincs idő sokáig gondolkodni. Jön a kántor megijedve és mondja: egy orosz tiszt akar felmenni a toronyba, de már jött az orosz is. Én kezetnyújtok. Ő rámnéz és ő is nyújtja a kezét. Kis idő múlva jön egy másik orosz is, bemutatkozik és mondja, hogy ő inzsellér. Ő is fölment a toronyba. Egy pár perc múlva jön egy özvegyasszony és zokogva panaszolja, hogy az apját agyonlőtték, mert a lányát nem adta ki az oroszoknak. Mondom ezt az orosz tisztnek, mire ő: „Hja bátyuska a vojna vojna!” Egyébként kellemes embernek mutatkozott. Megígérte, hogy vigyáz ránk. Másnap délután eljött hozzánk Litteráty ny. törvényszéki bíró, bekötött fejjel és panaszolja, hogy tegnap este egy orosz katona bement hozzájuk és a nagyobbik lányát le akarta fogni, ő védte a lányát és az orosz katona ezért a falhoz csapta. Szerencsére az ablak nyitva volt és egy arra járó tiszt észrevette a dulakodást, bement és a katonát elkergette. Kért, hogy fogadjam be őket. Közben jön az orosz mérnök tiszt és Litteráty mosolyogva köszönti. Ő volt az, aki a segítségére sietett. Egyik nap jön két orosz tiszt. Az egyik kapitány elegáns, kezén fehér kesztyű. Köszön, a feleségemnek kezet csókol. Az apja herceg volt. „Én már kommunista vagyok - mondja - de azért a Szentírást olvasom.” Amíg így beszélgetünk jön Gáll orvos a feleségével és egy román kapitány és egy hadnagy. A kapitány katonásan köszön: „Görög katolikus vallású tanítóképzői tanár vagyok. Kötelességemnek tartottam levizitelni a görög katolikus papnál.” Az oroszra rá se nézett. Mondom neki, hogy köszöntse már az orosz kapitányt is, nagyon rendes ember. „Ilyen is akad közöttük” - mondta és köszönt az orosznak is. Közben szaporodtak a védenceim. Létszámuk hamarosan negyvennégy lett. Tele voltak a szobák, a konyha, a pince. Igen nyers volt a helyzet. Városi Tanács néven alakult egy, a város ügyeit intéző testület. A vezetését egy igen baloldali érzelmű ügyvéd vette át. Engem is bevettek a testületbe. Minden utcába őrséget állítottunk. Fehér karszalagot kaptunk „Policáj” felirattal. Engem is beosztottak. Amikor a kapitány az én karomon is meglátta a karszalagot, dühösen mondta: „Bátyuska nem policáj!” Felszaladt a városházára. Ott azt hitték, hogy helyesli, hogy a pap is rendőri szolgálatra van beosztva. De ő egyre csak ezt ordítozta: „Bátyuska nem policáj! Bátyuska templomban imádkozik!” Az egyik oroszul értő mondja aztán a többieknek: „Te, vigyázzunk, ez azért kiabál, mert nem tetszik neki, hogy a pap is rendőrködik.” Rögtön ki is adták a parancsot, hogy engem nem szabad rendőri szolgálatra beosztani. Megérkezett az első városparancsnok. Az üdvözlések után a városi lelkészeknek ezt mondta: „Nyugtassák meg a népet, hogy ne zárkózzanak be, járkáljanak az utcán és nyugodtan menjenek a templomba!” Én erre azt válaszoltam: „Jönnének is a templomba, de hogyan, ha vasárnaponként fogatokkal, gyalogosan munkarobotra vannak rendelve!” „Intézkedni fogok - válaszolta - hogy vasárnap ne rendeljék ki az embereket munkára!” Minden vasárnap, azok akik egészen december 17-ig nálam találtak menedéket és így bántódásuk nem esett, összejöttek nálam. Volt olyan is, akit személyesen nem is ismertem, de a közbenjárásomra megszabadult. Az ilyen is eljött, hogy ezt megköszönje. Egy alkalommal jön a hír, hogy Papp Sándor állatorvost elvitték és a rendőrségi fogdában van. Megyek a Rendőrkapitányságra, közbenjárásomra elengedték a doktort. Máskor meg azért szaladtak, hogy Lefter igazgatót elvitték és már a polgári úton járnak vele. Sietek az utcájukba és ott látom Iván kapitányt. Mondom neki, hogy miről van szó. Iván megnyugtat: „Hagyjuk csak, robotra viszik, biztosan visszajön a direktor!” Később újra megkérdeztem Ivánt, amikor már asztal mellett ültünk: „Iván, biztosan visszajön a direktor?” „Igen” - mondja egy kissé bizonytalanul. Ekkor gyanút fogtam: „Iván, te nem mondtál nekem igazat! - mondtam - Tedd a szívedre a kezed és úgy mondjad!” Rám nézett Iván és szomorúan mondta: „Nem jön vissza!” Eljött az első május elsejének a megünneplése is. (1945. május 1). Major polgármester eljött hozzám és megkért, hogy az ünnepségen vegyek részt. Hosszasan kapacitált, végül ráálltam: „Vállalom, azzal a feltétellel - mondtam - ha a gyűlésen nem lesz semmi kirohanás az Egyház ellen!” Ezt megígérte a polgármester. Az ünnepségen a képviselő olvasta a beszédet, igen hosszú volt. Egyszer csak látom, hogy több oldalt átlapoz és azután folytatja a felolvasást. Az a gyanúm, hogy ez a kihagyott rész volt az egyházellenes szöveg, mert az egész beszédben egyszer sem említette az Egyházat. Ugyanígy eljött az orosz bevonulás egy éves évfordulója is. Egy hadnagy jött hozzám egy közlegény tolmáccsal. Rutén fiú volt, tudott magyarul. Arra kér a parancsnokság - fordította a hadnagy szavait - hogy az ünnepségen az emlékmű előtt mondjak egy „szlusbát” az elhunyt hős katonákért. „Pannachidát?” - kérdem. „Da, da” - válaszolta. „Jó, elmegyek!” - mondtam. A pannachida után egy nő beszélt a felszabadító testvérekről. Arról nem szólt, hogy a nőket százával rontották meg, úgy hogy a bevonulás után mihelyst a helyzet engedte stráfszekerekkel szállították a debreceni klinikára a megfertőzött nőket. Az ünnepség utáni ebéden a parancsnoknak mondtam: „Úgy lenne igazságos, ha te is eljönnél a templomba!” Elérzékenyülten szorongatta a kezemet: „Bátyuska, bátyuska! Isten, Isten! De mit mond a filozófia?” Bizony én annyira nem tudtam oroszul, hogy filozofálni kezdjek vele, így hát csak ezt kérdeztem: „Filozófia? A szíved mit mond?” Az orosz ezt válaszolta: „Az én szívem azt mondja, hogy van Isten!” A törvényes rend helyreálltával nagyobb probléma nem volt.

Megszűnt az orosz parancsnokság. Kisgazda párti köztársasági elnök lett és Kisgazda párti kormány. A kommunisták Rákosi Mátyás vezetésével kemény munkába fogtak. A magyar katolikus püspöki kar Mindszenthy prímással élet-halál harcot vív! Újabb választás után már Rákosi Mátyás lett a miniszterelnök. Most már élesben megindul az élet-halál harc az Egyház ellen. Államosították iskoláinkat! Egy délelőtt beállít hozzám egy nyomozó hadnagy. Igen udvarias. Egyszer csak megkérdezi: „Kanonok úr, olyan nagy rossznak tartja az iskolák államosítását?” „Én igen, - mondom - de nem magam miatt, hanem a gyermekeink érdekében. A maga kislánya is a mi iskolánkba jár. A mi iskoláinkban a gyermekek a tudományok mellett hittant is tanulnak és templomba is járnak. Ezeknek a gyermekeknek a lelkét fogják megölni, mert elveszik tőlük Istent, a vallást!” „Azt nem fogjuk megengedni!” - mondta. „Fiam, - mondtam - maga nagyon naiv, ha így gondolja!” Elérkezett a papi békemozgalom alakuló gyűlésének az ideje is. Debrecenből egy egyetemi tanár és a kerületi főtanfelügyelő látogatott meg. Rá akartak beszélni, hogy menjek fel Pestre a Katolikus Papok alakuló Békegyűlésére. Kereken megtagadtam a kérésüket. Hosszas vita után távoztak. Felhívtak aztán a Rendőrségre valamilyen ügyben. Ott az őrnagy csak úgy mellékesen megemlíti: „Rossz híreket hallottam!” „Ugyan miket?” - kérdeztem. „Azokat a derék embereket - mondta - akik a békegyűlésre hívták, durván elutasította!” Visszakérdeztem: „Kérdem én az őrnagy úrtól, ha a Kommunista Pártból egyeseket kizárnának és azok valami egyesületet akarnának alakítani és arra Önt is meghívnák, elmenne-e?” „Nem igen!” - válaszolta. „Látja őrnagy úr, én sem mehetek el kiközösített, kicsapott papok által összehívott gyűlésre!” 1950 tavaszán felkeresett Májkut béketitkár. Beszélt sok mindenről, amíg végül kibökte, hogy ideje lenne már Hajdú-Bihar megyében is megszervezni a Katolikus Papok Békebizottságát.” Én nem feleltem rá semmit. Ő elment, de még az ajtóban megkérdezte, hogy elmegyek-e az alakuló gyűlésre. „Nem tudom.” - válaszoltam. Szombaton délelőtt az alispántól egy hivatalos levél érkezett a címemre, amelyben az állt, hogy hétfőn délelőtt 10 órára jelenjek meg a Megyeháza kis tanácstermében fontos ügyben. Semmi több. Én sejtettem, hogy miről van szó. Mit tehettem. Azonnal vonatra ültem és elmentem Nyíregyházára a Püspök Úrhoz. Megmutattam a Meghívót és mondtam, hogy alighanem a Megyei Papok Békebizottságának megalakulásáról van szó. A Püspök Úr csak ennyit mondott: „Nem tudok tanácsot adni, de a belépés nem marad megtorlás nélkül!” Ennyivel jöttem haza. Később Májkuttal találkoztam az utcán Debrecenben. Számonkérte tőlem, amiért nem mentem el a gyűlésre. Addig beszélt, hogy végül kitörtem: „Értse meg, én csak olyan papok gyűlésére mehetek, ami a Püspök tudtával és beleegyezésével történik!” „De nekünk célunk van a kanonok úrral! - mondta - Elnöknek akarjuk megválasztani!” „Így meg éppenséggel nem megyek!” - válaszoltam. „Autót küldök a kanonok úrért” - mondta ő. Ezt válaszoltam: „Ávós is legyen benne, mert másképpen nem tudnak behozni!” Nem is mentem. Nemsokára egy papnövendék jött hozzám a rektor által küldött levéllel. A levél közli a Püspök úr üzenetét, hogy most már azonnal lépjek be a Békepapok Bizottságába. Ennek hatására aláírtam a belépési nyilatkozatot, de azt nem fogadták el. Két pap nyomására a legmagasabb helyről érkezett követelés a Püspökségre, hogy engem Böszörményből egy kisebb helyre helyezzenek át azonnal. Rövidesen jött a Püspök Úrtól a kikényszerített dispozició: „Szeretettel értesítem Főtisztelendőségedet, hogy az egyház és saját érdekében a hajdúböszörményi parochusi állásától fölmentem és nyírcsászári parochussá nevezem ki.” Amikor ezt a böszörményi hívek megtudták Májkut béketitkár hivatalában tiltakoztak. De ott letartoztatással és bebörtönzéssel fenyegették meg őket. A Püspökségre is elmentek. Ott az irodaigazgató, amikor megtudta, hogy miért jöttek, ingerülten rájuk ordított: „Takarodjanak innen azonnal, mert szólok az ávósnak és lefogatom magukat!” Én megadóan és tiszta lelkiismerettel elbúcsúztam híveimtől: „Elszorult szívvel lépek ma erre a szószékre, melyről 24 és fél évig hirdettem számotokra Isten igéjét minden politikától mentesen, mert az én egyetlen politikám a lelkek mentése és egyetlen célom mindent Krisztussal, Krisztusért! 24 és fél évvel ezelőtt, 44 éves koromban telve alkotásvággyal, égve a buzgóságtól, hogy mindnyájatokat Krisztushoz vezessem, jöttem közétek. Nem a pénzvágy, nem a meggazdagodás vágya hozott ide, hiszen sokkal szegényebben megyek innen, mint ahogyan közétek jöttem. Egyetlen célom volt: az én és a ti lelketek üdvössége! Isten a tanúm és ti, hogy én dolgoztam, fáradoztam a lelkek üdvösségén és egyházközségünk felvirágoztatásán. Egyházunkat és benne híveinket, itt a református Rómában, megbecsültté tettem. Gyermekeiteket: fiaitokat és leányaitokat egyesületbe tömörítettem, mely egyesületek az Egyházmegyében elsők voltak, s melyek gyönyörűen működtek. Hűséggel kitartottam köztetek nemcsak a jóban, de a megpróbáltatásokban, a legnagyobb vihar idején is. A jogtalanságok, az igazságtalanságok ellen mindig felemeltem tiltakozó szavamat, nemcsak híveim, de más embertársaim érdekében, akkor is, amikor az igazság kimondása veszéllyel járt. Nem tettem különbséget ember és ember között, lett légyen az keresztény vagy zsidó, hívem, vagy nem hívem, jóakaróm, vagy ellenségem. Minden emberben a testvért láttam. S amikor a vihar elől mindenki futott, mindenki menekült, én itt voltam köztetek, mert én esküvel kötöttem le magamat, hogy hűséges pásztorotok leszek. Itt voltam, nem bújtam el, jártam-keltem, segítettem mindenütt, ahol lehetett. Nem dicsekedni akarok, mert a dicsőség Istené, de miként a jó édesapa sokat aggódik gyermekeiért, én is sokat aggódtam miattatok és sokat kértem a jó Istent, hol állva, hol térdepelve, hogy meg ne fogyatkozzék hitetek. Azt gondoltam, hogy azt a kevés időt, amit még Istentől remélhetek, köztetek tölthetem s hogy ti kísértek ki a temetőbe, hogy ott híveim, édesanyám, jó anyósom, gyermekem és unokám között nyugodhatok. Másképp történt. El kell hagyjalak benneteket. Legyen meg Isten akarata! Én új híveket kaptam, ti új lelkipásztort. Imádkozzatok, hogy új híveim szívükbe zárjanak s ti is szeressétek új lelkipásztorotokat. S most, amikor utoljára szólok e helyről hozzátok, szeretnélek egyenként megölelni, s megcsókolni benneteket, s kérni, hogy tartsatok ki Krisztus és az ő Egyháza mellett. Drága jó szülők! Áldjon meg benneteket a jó Isten! Viseljétek türelemmel és istenesen a házas élet keresztjét s neveljétek gyermekeiteket lelkiismeretesen, hogy hűséges gyermekei legyenek Egyházunknak s hasznos polgárai édes hazánknak. Ifjak! Drága gyermekeim! Titeket is áldjon meg a jó Isten. Szabad, sőt kívánatos, hogy vidámak, boldogok legyetek, de vidámságtoknak csak azon korlátok között van helye, melyeket Isten és az egyház parancsai megállapítottak. Édes gyermekeim! Ne tartozzatok azon szerencsétlenek közé, akik életük legszebb éveit a gonosz lélek szolgálatában, halálos bűn állapotában töltik el. Tiszteljétek szüleiteket, engedelmeskedjetek lelkipásztorotoknak, kerüljétek a korcsmát, szenteljétek meg az Úr napját s járuljatok gyakran a szentségekhez. Hajadonok! Drága leányaim! Ne feledjétek, hogy arra vagytok hivatva, hogy az egyházközség tiszta és erényes életű példaképei legyetek. Mindig elsők legyetek a templomban, a szentségekhez való járulásban, őrizzétek lelketek tisztaságát. Tisztaságtokhoz való ragaszkodás erőt fog adni, hogy életetek legszebb éveit az Úr Jézus szeretetére és szolgálatára fordítsátok. Jöjjetek ti is drága gyermekeim, apróságaim, akik mindig legközelebb álltatok szívemhez. Nektek is Isten áldását kívánom. Az édes Jézus mondta: „Engedjétek hozzám a kisdedeket.” Ti vagytok Jézus legkedvesebbjei, de hogy Jézusnak ezt a szeretetét kiérdemeljétek, imádkozzatok szívesen, tanuljatok szorgalmasan, engedelmeskedjetek pontosan. Most mindnyájan, ifjak és öregek, asszonyok és férfiak, kikhez utoljára szólok, mint híveimhez, arra kérlek benneteket, hogy mindig erősek legyetek a hitben s hűségesek Krisztushoz, s az ő Egyházához. Ha van egy kicsike hely a számomra szívetekben, úgy őrizzétek abban emlékemet. S néha-néha mondjatok el értem is egy „Üdvözlégy Máriát”. Én is imádkozni fogok értetek. Áldjon meg benneteket a Szentháromságban egy Isten, az Atya, Fiú és Szentlélek. Ámen.”

Nyírcsászári 

 1951. november 22-én köszöntöttem új híveimet. Szívesen fogadtak. Hozzáláttam a hívek látogatásához. Semmi probléma nem merült fel. Nem volt semmi összekoccanásom sem a hívekkel, sem a párttal, sem a hatóságokkal. Elődömtől megvonták a hitoktatói engedélyt, nekem szó nélkül megadták azt.

1952. március hónapban kaptuk a megrendítő hírt, hogy Miklós-Sándor fiamat, aki Hajdúböszörményben volt segéd-lelkész, az ávósok elvitték. Hogy miért és hová vitték, nem tudtuk. Hiába kutattunk utána, nem leltük a nyomát. Iszonyú napjaink voltak. Megbíztam egy nyíregyházi fiatal, agilis ügyvédet, hogy kutassa és ügyét képviselje. Így teltek a hónapok. Június 26-án késő este, 10 óra körül kopogtatnak az ablakon. „Ki az?” - kérdeztem. „Én vagyok, Sanyi!” - szólt a kopogtató. Rohantam ajtót nyitni. Megrémülök: az ajtón belép egy teljesen lesoványodott, beteg ember! Öleljük, csókoljuk! „Feküdj le fiam” - mondtam. „Reggel megyek haza a családomhoz!” „Magadban nem engedlek” - mondtam. Eszembe jutott, hogy van egy vonatunk Debrecen felé, amely hajnali három órakor érkezik Debrecenbe. Onnan taxival megyünk Böszörménybe, a reggeli vonattal visszaindulunk és 9 órakor már Császáriban vagyunk. És akkor nem mulasztom el az aznapi szentmisét. Így is történt! A taxival nem hajttattunk be az utcába, nehogy a kocsi zúgása jelezze jöttünket. Az utcai ajtó nyitva. Sanyi fiam bemegy a folyosóra, én pedig az ablakon kopogtatok. Sietnek ajtót nyitni. Az ajtóban ott áll Sanyi! Kimondhatatlan meghatottság részese voltam! Senki nem képes szólani, sírunk mindnyájan. Sietve mondom, hogy azonnal indulnunk kell vissza. Sanyi felesége is jön a három gyerekkel. Én sietek fiákert fogadni és megyünk az állomásra. Fiam elmondta szabadulása előzményeit. Június 25-én késő este az őt fogva tartó ávósok kocsiba ültették és átvitték a törvényszéki fogdába. Reggel orvosi vizsgálat alá vették és az orvos a tüdején észlelt valami elváltozást. Az orvosi vizsgálat után vitték az ügyészhez, az ügyész megkérdezte: „Kéri-e szabadlábra helyezését?” A fiam azt felelte: „Nem!” Az ügyész meglepetten néz rá és mintha érezné, hogy ez az ember fél az újabb lefogatástól, ezért újra kérdezi: „Értse meg! Ha lehetséges, kéri-e a szabadon bocsátását?” Erre már „Igen”-nel válaszolt. Megkapta az elbocsátót és kiengedték. Remegve lép ki az utcára s fél, hogy az utcán ismét elfogják. A püspöki palota felé indul. A félelemtől és a gyengeségtől teljesen leizzadva érkezik meg. Lemosakszik és még a délutáni vonattal eljöhetett volna Császáriba, de nem mert elindulni. A késő esti vonathoz a püspöki titkár (Dr. Rojkovich István) kíséri ki és a kupéban egészen a vonat indulásáig vele marad. Amikor elfogták 100 Ft volt nála, most egy fillér nélkül engedték el, az útiköltséget is a titkár fizette. A vonat megérkezésekor a túloldalon száll le, félve a letartóztatástól. Pár nap múlva jelentkeztünk a Püspök Atyánál. Arra kértem őt, hogy adjon fiamnak egy pár hónap szabadságot és a szabadság leteltével helyezze el Hajdúböszörményből. A kérést teljesítve a betegszabadság letelte után Nagykállóba helyezte segéd-lelkésznek.

Nyírcsászáriban minden akadály nélkül végezhettem a munkámat. Az iskolában 100 %-os volt a hittanbeíratás, a gyermekek minden hónap első péntekjén csoportosan jöttek a reggeli szentmisére, meggyóntak, megáldoztak.

A forradalom is minden súlyosabb következmény nélkül vonult el felettünk.

1957. december 8-n mondtam az aranymisémet. Pap fiaim, pap vejeim, pap unokáim álltak mellettem az oltárnál. A vacsora után bejelentettem a püspöki helynöknek (dr. Rojkovich István), hogy kérem nyugdíjba helyezésemet. Meghökkenve kérdezte: „Miért?” Ezt válaszoltam: „Megmondom őszintén. Vártam, hogy rehabilitáltok és visszahelyeztek Hajdúböszörménybe.” A helynök ezt válaszolta: „Nem mertük megtenni!” 

 Az ünnepség utáni napokban először és utoljára bementem az AEH titkárához és bejelentettem neki is, hogy beadtam a nyugdíjaztatásom iránti kérelmemet. Ő is ezt kérdezte: „De miért?” Neki is megválaszoltam: „Az állami alkalmazottak közül sokakat rehabilitáltak s vártam, vártam az én rehabilitálásomat is. Ez azonban nem következett be!” A Megyei AEH titkár (Csáthy) ezt válaszolta: „Nagyon sajnálom, de nem rajtunk múlott!” 1958. február 15-i keltezéssel nyugdíjba helyeztek. Ezzel az indokolással: „Múlt évi december 30-án előterjesztett kérelmére, előrehaladott korára való tekintettel Főtisztelendőségedet folyó évi április 1-i hatállyal nyugállományba helyezem.”

Nyugállományban

1958. április 9-én Nagylétára költöztünk. Vőm, Icuka lányom férje Miklósvölgyi József esperes-parochus Nagylétai egyházközség parochusa volt. A kápláni lakást püspöki engedéllyel rendelkezésünkre bocsátotta. Itt éltünk csendességben, nyugalomban. Drága jó feleségem, akit az orosz bevonulás és igazságtalan áthelyezésünk nagyon megviselt, itt megnyugodott. Boldog volt. Visszanyerte régi frissességét, sőt még homlokán is kisimultak a gondok okozta ráncok. Senki nem mondta többnek 50 -55 évesnél.

A szív, amely úgy szeretett mindenkit és annyi jót tett életében, elgyengült és 1965. február 16-án megszűnt dobogni. A temetési szertartást dr. Dudás Miklós püspök úr végezte nagy papi segédlettel a nagylétai templomban. Zokogva búcsúztatta „Anna Nénit” és kérte, hogy imádkozzék érte a mennyországban.